2010-07-27

„Az által, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nekünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára; senki azért titeket meg ne ítéljen evéséért vagy ivásért, avagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában: melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé” (Kol 2:14-17).

Némelyek, miután azt olvassák az Újszövetségben, hogy a szombatok árnyékai Krisztusnak, s a keresztnél az enyészeté lettek, nem tudják mire vélni ezeket a részeket, összekavarodnak bennük a dolgok. Ezt a látszólagos zűrzavart sokan azzal akarják feloldani, hogy azokat a szombatokat, amikről ebben az igeszakaszban lehet olvasni, a heti szombatokkal azonosítják. Ez súlyos tévedés, ráadásul sok tudatlan embert tévesztenek ezzel meg. Vizsgáljuk hát meg, miről szól pontosan ez az igeszakasz, mit takar a szombatok eltörlése, az étel- és italáldozatokkal, újholdakkal és egyéb ünnepnapokkal egyben.  

A Tízparancsolatban semmi, de semmi nem olvasható ételekről, italokról, újholdakról, szombatokról (többes számban) vagy ünnepnapokról. Mindezekről azon törvények sorában olvashatunk, amiket az Úr hagyott meg Mózesnek, hogy parancsolja meg a népnek. A heti szombatról nem történik említés ezekben az igeszakaszokban. Pál félreérthetetlenül szól arról, hogy azokról a szombatokról beszél, „amelyek árnyékai a következendő dolgoknak”, és nem a heti szombatról, amely emlékműve annak, ami a múltban, a teremtéskor ment végbe.

A negyedik parancsolat nem azt mondja, hogy ünnepeljük meg azt a szombatot, amely előképe valamely eljövendő dolognak. A parancsolat ezt mondja: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. … Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt” (2Móz 20:8, 11).

Ég és föld a különbség az árny- vagy előkép valamint az emlékmű között. Az előkép előre, az emlékmű pedig hátrafelé mutat. A különbség ennél nem is lehetne szembeötlőbb. Annak bizonyítására pedig, hogy Jézus sohasem gondolt a heti szombatra, az ihletett Ige félreérthetetlen módon értelmezte az itt megnevezett szombato(ka)t: „árnyékai a következendő dolgoknak”. Jóllehet a „napok” szó csupán, úgymond, ki van pontozva a szövegben, ám azon tény által, hogy a görög eredetiben a „szombat” szó többes számban áll – így: „szombatok” –, mindez igazolást nyer. Bárki utánanézhet ennek egy görög szótár vagy egy lexikon segítségével.

Hasonlóképpen lehet segítségünkre a görög eredeti tanulmányozása az „ünnep” szó esetében – már ha egyáltalán kétségek merülnének fel vele kapcsolatban, hogy tudniillik nem vonatkozik-e ez a szó a heti szombatra. Az itt szereplő görög szó a hoerte, amely János evangéliuma 5:1-ben is az egyik zsidó évenkénti ünnepet jelentette, amelyre, ahogy azt Jézus is tette, nagyon sok zsidó zarándokolt el Jeruzsálembe.

Ez az egyik olyan szent nap, amelyről Pál azt mondta, hogy el lettek törölve. Ez a szent ünnepnap azonban más kategóriát képvisel, mint a hetenkénti szombat. Az árnyék-ünnepek Jézusra mint bűntől való Megváltóra mutatnak, és erre gondolva kellett ezeket egykor megtartani. A hetenkénti szombat intézményét azonban már azelőtt megalapította Isten, hogy a bűn bejött volna e világba. A Jézus halálára mint a bűnért hozott engesztelő áldozatra előremutató árnyék-ünnepek megalapítására nyilván csak a bűn bejövetele után kerülhetett sor. Az Úr nyugalomnapja azonban már azelőtt létezett, hogy az embernek szüksége lett volna az engesztelő vérre, amely menedékül szolgált számára a bűn kárhoztatásával szemben. Minthogy tehát a hetenkénti szombat, a házasság intézményéhez hasonlóan, már a bűn bejövetele előtt be lett iktatva, az nem az Üdvözítő Krisztus halálának volt árnyék-ünnepe volt. És Jézus halála ugyanúgy nem vetett annak véget, ahogy a házasságnak sem. Mindkét intézmény az Édenkertből, a bűntelen világból maradt reánk.

Már Pál szóhasználata is, amivel a Kolossébeliekhez írt levelében élt, azt bizonyítja, hogy a keresztre előremutató és ott véget érő árnyék-szertartásokra tett utalást. Figyeljük meg gondosan, hogyan fogalmaz: „…eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nekünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára” (Kol 2:14).

Mielőtt belemerülnénk ennek az igeszakasznak a tanulmányozásába, nézzük meg azt az új protestáns fordításban is: „Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.”

Mi volt tehát az üdvösség „útjában” levő akadály? A Tízparancsolat, amely tükör gyanánt mutatott rá a bűnre? Semmiképpen. Ha ez így lenne, akkor nem kevesebbet kellene állítani, mint hogy a kereszthalál által elhozott üdvösség a bűnre való felszabadítást is magában foglalja, ami nyilvánvaló képtelenség. Micsoda esztelen már maga a gondolat, hogy Krisztus áldozati kereszthalála eltörli a „ne ölj”, a „ne lopj”, a „ne törj házasságot” törvényét! Továbbá, azzal az okoskodással sem lehet mit kezdeni, hogy Krisztusban „új törvényünk” van, ami felette áll a Tízparancsolatnak, hiszen, mint láttuk, az evangéliumok és az apostoli levelek is összekötik Krisztus ismeretét és szeretetét a parancsolatok megtartásával. (Lásd a GY. I. K korábbi fejezeteit.)

Akkor hát újra: mi ez „a parancsolatokban ellenünk szóló kézírás” illetve a „minket terhelő adóslevél”?

Pál két képet kapcsol össze: az adósrabszolgaság illetve a halálos ítélet gondolatkörét. Az adóslevél jelképvilága jelentős helyet kap a Bibliában a bűn és a megváltás viszonylatában. Jézus minden szépítés nélkül a rabszolgasággal azonosította a bűn cselekvését: „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek” (Jn 8:32). A bűn miatti eladósodottság reménytelen helyzetbe taszította az embert, amelyből csak egy olyan személy válthatja meg, aki kifizeti az adós helyett a bűn váltságdíját, tudniillik halállal lakol. Ő az adós helyett. (Nem mellékesen: egyes-egyedül az a Valaki állhatott az adós helyébe, akivel szemben egyébként nem áll fenn ilyen követelés, merthogy bűnt nem cselekedett.) Ezzel egyben megszabadítja az adóst minden múltbeli adósságától: „eltörli a követelésével minket terhelő adóslevelet”.

Az a bizonyos „ellenünk szóló kézírás” rendkívül súlyos tartalmat, egy átkot hordoz: „Átkozott minden, aki meg nem marad mindazokban, amik megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje” (Gal 3:10; vö. 5Móz 27:26). Ez afféle záradéka a törvénynek. A törvény alattiság átkától csak oly módon lehetett szabadulás az ember számára, hogy maga „lett átokká érettünk” (lásd Gal 3:13). Vagyis nem maga a „szent és igaz és jó” (Róm 7:12) áll „az utunkban”, nem az „volt nekünk ellenünkre”, hanem a halálos ítéletünk, amely miatt továbbra is a halál törvénye alatt állnánk.

Megjegyezzük, hogy ez az igerész elsősorban a megváltás jogi oldalát taglalja: „követelés”, „ellenünk szóló kézírás”, „adóslevél” a kulcsszavak benne. Más helyen a Biblia azt is érzékelteti, hogy ez a felszabadítás azt is ki kell, hogy váltsa az emberből, hogy innentől fogva azt a Valakit kívánja szolgálni, Aki tulajdon életét nem sajnálta és mindnyájunkért odaadta, így szerezvén váltságot. A szív megváltozása teszi teljessé az igazság diadalát. Így teljesedik be: „Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást”(Zsolt 85:11).

De, mint a folytatásból kiderül, Pál valóban ihletett módon kötötte össze a megváltói mű szabadítói aktusát a szabadítás ígéretének beteljesedésével. Ezt az ígéretet képviselték az újhold, az ünnepek és a szombatok, amelyekről a Kolossébeliekhez írt levél 2:16 szól. Ezek azok a „parancsolatok”, amelyek alól valóban felszabadít a megváltói mű beteljesedése, Krisztus kereszthalála.

De miért is van e szertartási törvények – úgymint a húsvét, a pünkösd stb. – megtartása a keresztény hit és tanítás ellenére? A válasz egyszerű. Vegyük csak a páskaünnepet (a húsvétot), amelyre a vallási év első hónapjában került sor. A páskabárány leölése Isten Báránya halálát jelképezte. Amennyiben Jézus halála után is meg akarnánk áldozni azt, ezzel jelképesen azt hirdetnénk, hogy Jézus nem halt meg. Ez az Ő áldozati halálának és elfedező vérének a megvetésével érne fel. A húsvét megtartása ilyen értelemben ellentétes a kereszténység tanításával. Pál apostol kijelenti: „a mi húsvéti bárányunk, Krisztus, megáldoztatott érettünk” (1Kor 5:7). De nem csak a húsvét, hanem minden más előkép jellegű törvény és ünnep is Jézus kereszthalálára mutatott előre. Mind ez ünnepek, étel- és italáldozatok, valamint szombatok (azaz szertartási ünnepnapok) beteljesedtek a kereszten. Ott, Krisztusban váltak „valóság”-gá „a következendő dolgok”.

Az árnyék természete ilyen: eljuthatunk segítségével a valósághoz. Képzeljük el egy hatalmas nyárfa árnyékát a késő délutáni órákban. Ha odamegyünk a kelet felé kinyúló árnyék végéhez és elindulunk az árnyékhoz, minden egyes lépéssel közelebb juthatunk a fához: a tárgyhoz, amelyről az árnyék kivetült. Hasonlóképpen visszamehetünk ahhoz az időhöz, amikor „egy ember által bejött a világunkba a bűn, a bűn által pedig a halál”, majd pedig ahhoz a pillanathoz, amikor az irgalmas Isten ígéretet tett arra, hogy elküldi a Megváltót (1Móz 3:15), Aki Helyettesként meghal az emberért, az ember helyett. Mivel pedig Isten azt akarta, hogy az ember szüntelen emlékezzen erre az ígéretre, hogy hittel várja annak beteljesedését, továbbá, hogy e hitét meg is vallhassa, életbe léptette e szertartási törvényeket. Egyeseket mindjárt a bűneset után, másokat később, azon törvények sorában, amiket Mózesnek adott. De egyik sem képezi részét Isten kőbe vésett Tízparancsolatának.

Az árnyék-szertartások és ünnepek betöltötték a szerepüket. Az Édenből való kiűzetés után a Mózesig tartó mintegy harmadfél évezred során, majd a pusztai vándorlástól és a Kánaánban való letelepedéstől a Golgotáig tartó mintegy másfél évezreden át végezték illetve tartották ezeket. De miután lejárt az idejük, hitünknek mondana ellent, ha Jézus halála után is tovább tartanánk. Nem így az erkölcsi törvény: Jézus kereszthalála előtt ugyanúgy tartózkodni kell a bálványimádástól, a világiasságtól, a szombat megrontásától, az emberöléstől, a házasságtöréstől, mint utána. Nem beszélve arról, hogy épp ezeknek a törvényeknek a megsértése – a bűn – miatt kellett Krisztusnak meghalnia. Jegyezzük meg jól: ha félre lehetett volna tenni vagy meg lehetett volna változtatni, hogy ily módon a testi emberhez lehessen idomítani, Jézusnak nem kellett volna meghalnia.

vissza