2010-07-27

Valaki előhozakodhat azzal az ellenvetéssel, hogy a törvényre – azután, hogy betöltötte célját és elvezette a bűnöst Krisztushoz, hogy nála megtisztuljon – nincs immár szükség a hívő ember tapasztalatában. Tényleg így volna? Nos, semmiképpen. A keresztényeknek mindig szükségük lesz a törvény felügyeletére, hogy feltárjon számukra minden eltérést az igaz ösvénytől, elvezérelve őket Jézus megtisztító keresztjéhez. Olyan sosem lesz, hogy a keresztények növekedéséhez és fejlődéséhez ne legyen szükség erre a kiigazító tükörre.

A törvény és a kegyelem nem egymással versengve, egymás ellenében, hanem egymással tökéletes összhangban működnek. A törvény Isten akarata, a kegyelem pedig az Isten akaratának cselekvéséhez szükséges erőt adja. Nem azért engedelmeskedünk a törvénynek, hogy így biztosítsuk az üdvösségünket, hanem azért, mert már miénk az üdvösség. Jelenések könyve 14:12 csodálatos módon ábrázolja kettejük tényleges kapcsolatát: „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!” Milyen tökéletes ábrázolása ez a hitnek és a cselekedeteknek! Ez az együttműködés, ez az összhang pedig azoknál van meg, akik „szentek”.

Az engedelmességből fakadó cselekedetek éppen hogy a szeretet bizonyítéka. Ezért olyan nélkülözhetetlenek az igaz hívő ember tapasztalatában. „A hit cselekedetek nélkül megholt” (Jak 2:20). Nincs az a férfi, aki meg tudná nyerni egy tisztességes leány szívét pusztán csak szavakkal. Ha nem nyújtanának át néha egy-egy csokor virágot, ha szeretetüknek nem adnák bizonyságát valódi tettekkel, ha nem kedveskednének olykor-olykor egy-egy kis ajándékkal, a férfiak többsége mindegyre csak keresné a társát, de sohasem találna rá. Jézus így szól: „Nem minden, aki ezt mondja nekem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7:21).

A szavak és a hitvallás önmagukban mit sem számítanak. Az engedelmesség az egyetlen valódi bizonyíték. Ezzel szemben mit hirdetnek a lökhárítóra ragasztott matricák? „Ha szereted Jézust, mosolyogj!”; „Ha szereted Jézus, dudálj hangosan!” Mit mond ellenben a Mester? „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok” (Jn 14:15). És pont ehhez nem fűlik a legtöbb ember foga. Ha a szeretet beéri egy mosollyal vagy egy integetéssel, akkor jöhet; de ha az egész életvitel változását igényli, akkor köszönjük, de nem. Az emberek többsége sajnos nem az igazságot keresi. Inkább egy laza, kényelmes és mézesmázos vallást, amely megengedi nekik, hogy éljenek úgy, ahogy nekik tetszik, miközben elnyerhetik az üdvösséget is. Csakhogy az igaz vallás soha nem arról ismerszik meg, hogy meghagyna a szív önzésében.

E témában a Biblia talán János első levele 2:4-ben fogalmaz a legerősebb kifejezésekkel: „Aki ezt mondja: Ismerem őt, és az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság.” János azért írhatott erről ilyen nagy bizonyossággal, mert ez a Biblia egyik legmozdíthatatlanabb igazsága és legmélyebben megalapozott tanítása. Jézus azokról beszélt a korábban már idézett Hegyi Beszédében, akik azt hajtogatták, hogy „Uram! Uram!”, de nem cselekszik az Atya akaratát. Majd azt a sokaságot jellemezte, amely bebocsátást szeretne nyerni, arra hivatkozva, hogy Krisztus nevében nagy csodákat vitt végbe. Krisztus azonban – nem kis szomorúsággal – kénytelen lesz ezt mondani: „Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőle, ti gonosztevők” (Mt 7:23). Láthatjuk tehát, hogy ismerni Krisztust annyit tesz, mint szeretni Őt; szeretni Őt pedig annyit tesz, mint engedelmeskedni Neki. A Biblia írói abból az érvényes feltételezésből indulnak ki, hogy aki nem engedelmeskedik Krisztusnak, az nem szereti Krisztust, aki pedig nem szereti a Mestert, nem ismeri Őt. Ez, mint minden végső bibliai igazság, ennyire egyszerű és egyértelmű. János evangélista mély belső bizonyossággal adja át az ihletett gondolatot: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17:3). Látjuk tehát, hogy megismerni, szeretni és engedelmeskedni mennyire szorosan összetartoznak és teljességgel elválaszthatatlanok egymástól Isten hívő népe életében. A szeretett János e szavakkal summázza a lényeget: „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (1Jn 5:3).

vissza