2011-02-18

Egy napon valamelyik orosz cár, amint palotája parkjában sétált, egy gyomos parcella előtt strázsáló őrszembe botlott. A cár kérdőre vonta, hogy ugyan mit keres épp azon a helyen. Az őrszemnek fogalma sem volt, miért kellett ott őrt állnia. Mindössze annyit tudott mondani, hogy az őrparancsnok rendelte ki arra a helyre. A cár ekkor elküldte a segédtisztjét az őrparancsnokhoz, aki viszont szintén csak annyival tudott szolgálni, hogy a szabályzat előírja egy őrszem kihelyezését a nevezett őrpontra. Ez aztán még inkább felkeltette a cár kíváncsiságát. Elrendelte, hogy járjanak utána a rendelkezés okának. De nem volt élő ember az udvarban, aki vissza tudott volna emlékezni egy olyan időszakra, amikor nem volt még őrszem azon a helyen, és azt sem tudta megmondani senki emberfia, miért kell ott őrt állnia, mire kell ott vigyáznia az őrszemnek.

Végül a cári levéltárban való hosszas kutatás után sikerült végére járni és megoldani a titok nyitját. A feljegyzések kimutatták, hogy Nagy Katalin cárnő ültetett oda egy rózsabokrot és egy őrszemet helyeztek ki oda, nehogy valaki lábával eltiporja azt. A rózsabokor aztán kipusztult, de senki nem gondolt utána azzal, hogy megsemmisítse a reá vonatkozó parancsot, így aztán még oly sok év múltán is őrizték a helyet, ahol egykor a rózsabokor állt, de azt már senki nem tudta, mit őriztek. Egyszerűen a hagyományt követték. Igazából nem tudták, mi miért van. Egyszerűen így volt és kész.

Tisztában vagyunk vele, hogy ma is sok vallástanító áll őrt olyan tanítások és hagyományok felett, amelyek eredetéről mit sem tudnak, s amelyekről csak egy dolgot tudhatunk biztosan, tudniillik, hogy nem a Szentírásban gyökereznek. Egyszerűen hagyományok. Ám ezek a vallástanítók úgy vélik, hogy az igazságnak valamely szent növényét óvják-vigyázzák, holott a valóságban egy tévelygés felett állnak féltékenyen őrt.

Ennél a pontnál érdemes idéznünk Jézus szavait: „Minden plánta, amelyet nem az én mennyei Atyám plántált, kitépetik” (Mt 15:13). Más szavakkal, minden vallási tanítás és minden olyan vallásgyakorlat, amely nem a Szentírásban gyökerezik, legvégül semmivé lesz. Márpedig, ha a végidőben a győztesek között akarunk lenni, hitünket azokban a tanításokban és hitgyakorlatokban kell lehorgonyoznunk, amiket maga Isten határozott meg.

Hogyan ismerhetjük meg az igazságot? Ennek egyetlen útja van, éspedig az, ha gondosan tanulmányozzuk azt a könyvet, amit Isten adott nekünk. Ha egy, az üdvösségre nézve ennyire fontos dologról van szó, egy keresztény sem bízhatja rá magát más emberek véleményére. Nem követhet hagyományokat, hanem szorgalmasan kell keresnie azt, amit Isten mond neki a Biblián keresztül.

A hagyományok azonban helyenként olyannyira háttérbe szorítják Isten valóságos szavát, hogy az előbbieket még a hitvalló keresztények többsége is a legkeresztényibb tanításokként tartja számon, miközben az utóbbi egészen feledésbe merül. Most is egy ilyen bibliai szakaszra szeretnénk felhívni a figyelmet. Az emberek erről is megfeledkeztek, noha Isten kifejezetten meghagyta nekik, hogy „emlékezzenek meg” róla. Mózes második könyve 20. fejezetében találhatjuk Teremtőnk tíz isteni parancsát. A Tízparancsolat az ember Isten és felebarátjai iránti kötelességét szabályozza. Azt foglalja magában, hogy milyennek kell lennie a kapcsolatának Istennel és embertársaival. Nem okozhat különösebb nehézséget az első parancsolat értelmezése: „Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem”. A második parancsolat helyes magyarázása sem, vagy a harmadiké, amely arra int bennünket, hogy az Úrnak, a mi Istenünknek nevét hiába a szánkra ne vegyük. Hasonlóan egyszerű az ötödik parancsolat, amely az atya és az anya tiszteletére szólít fel, a hatodik, amely az ölés, a hetedik, amely a házasságtörés, a nyolcadik, amely a lopás tilalmát fogalmazza meg. A kilencedik sem haladhatja meg senki felfogóképességét: mindenki tudja, mit jelent „hamis tanúbizonyságot tenni felebarátjaink ellen”. A tizedik sem rébuszokban szól: a mások dolgainak, javainak kívánása – könnyen belátható – mérhetetlenül sok gonoszság alapja. Valamennyi keresztény mindenütt hitvallást tesz a mellett, hogy Isten mind e parancsolatába foglalt elveket megtartja. Mindegyik egyaránt fontos. Jakab levelében ugyanis ezt olvassuk: „Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös. Mert aki ezt mondotta: Ne paráználkodjál, ezt is mondotta: Ne ölj. És ha nem paráználkodol, de ölsz, törvényszegővé lettél. Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság tökéletes törvénye fog megítélni” (Jak 2:10-12).

A tíz törvény mindegyike egyaránt fontos. Ne veszítsük egy pillanatra sem szem elől, hogy mind e tíz parancsolat változhatatlan és megmásíthatatlan. Malakiás könyve 3:6-ban ez áll: „Mert én, az Úr, meg nem változom…” A 89. zsoltárban pedig ezt olvassuk: „Nem töröm meg az én szövetségemet, és ami kijött az én számból, el nem változtatom…” (35. v.). Ha tehát maga az Úr tesz bizonyságot arról, hogy a törvénye nem változtatható meg és hogy Ő maga sem változtatja meg azt, akkor mi, halandó földi lények, hogyan is vesszük a bátorságot ahhoz, hogy az Isten kormányzatának eme mennyben fogant alkotmányába belekontárkodunk? Van valami arcátlan és kihívó ebben az emberi törekvésben. Csak hogy tudjuk, az emberek tekintélyes része ehhez hasonló egyértelmű felhívásokkal megy szembe: „Semmit se tegyetek az igéhez, amelyet én parancsolok néktek, se el ne vegyetek abból, hogy megtarthassátok az Úrnak, a ti Isteneteknek parancsolatait, amelyeket én parancsolok néktek” (5Móz 4:2).

Milyen sokatmondó, hogy az emberek pont arról az egy parancsolatról feledkeztek meg látványosan, amelyben Isten arra szólít fel bennünket, hogy „emlékezzünk meg”. Lehet, hogy maga az Úr is előre látta, hogy a tíz parancsolat között ez lesz a leginkább feledésbe merült bekezdés? A kérdés természetesen merő szónoki fogás: a Mindenható nyilván kezdettől tisztában volt azzal, milyen sors vár a szombat parancsolatára.

Továbbá, a parancsolat nem hagy kétséget a felől, hogy az, hogy melyik napot kell megszentelni, nincs az ember választására bízva: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt”. A Szentírás szóhasználata kristálytiszta: az Isten által megszentelt nap a szombatnap. Ismerjük a Biblia véleményét a „magaválasztotta istentisztelet”-ről (lásd Kol 2:23; Mt 15:9).

Végül, vajon el tudjuk képzelni, hogy az Úr a teremtéskor egy merően ideiglenes rendet és nem egy örök emlékezetű ünnepet szentelt meg a maga példaadásával? A 11. vers tudniillik – mintegy végső érv gyanánt – azt állítja, hogy a szombat magának az Úrnak is szent volt. Ő is elkülönítette ezt a napot a többi hattól. Maga is megpihent minden munkájától.

Nem téveszthetjük szem elől, hogy ugyan a szombat parancsolata– a többi parancsolattal egyben – írásos formában csupán Mózes által, a teremtés után mintegy két és fél ezer esztendővel került rögzítésre, de a parancsolat maga a teremtés történetéig megy vissza. Mózes első könyve elején a következőket találjuk: „És elvégeztetett az ég és a föld, és azoknak minden serege. Mikor pedig elvégezte Isten hetednapon az ő munkáját, amelyet alkotott, megszűnt a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott. És megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt…” (1Móz 2:1-3). Vannak, akik azt tartják, hogy a hetedik napi szombat valami különcködéssel páros újdonságkeresés, holott a Biblia szerint az egyik legősibb, valóban a teremtés hetéhez kapcsolódó intézmény. E tekintetben a házasság intézményével említhető egy lapon. Leszögezzük továbbá, hogy bármilyen magától értetődő természetességgel terjesztik sokan azt a nézetet, hogy a hetedik napi szombat egy zsidó intézmény, a szombat kétezer évvel azelőtt, hogy a zsidó nemzet ősatyja, Ábrahám, e földön élt, már ünneppé, a teremtés ünnepévé lett nyilvánítva. Jézus véletlenül sem úgy fogalmazott Márk evangéliuma 2:27-ben, hogy „a szombat a zsidókért” lett. „A szombat lőn az emberért”, mondja.

Mi volt a szombat célja? Miért adatott már az idők kezdetén? „Legyen közöttem és az Izrael fiai között örök jel ez; mert hat napon teremtette az Úr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszűnt és megnyugodott” (2Móz 31:17). A szombat parancsolata jel. Megtartásával a keresztények azt a hitüket vallják meg, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken pedig megnyugodott. Tulajdonképpen hasonló tartalmat fedezhettünk fel magának a parancsolatnak a megszövegezésében is, ahol is az Úr a mindenség teremtőjeként mutatkozik be (lásd 2Móz 20:11).

A szombat tehát – nem lehet eléggé hangsúlyozni – Isten teremtői hatalmának jelképe, jele. A piros-fehér-zöld lobogó, példának okáért, a magyar nemzet jelképe. Minden magyar állampolgár és magyar nemzetiségű ember számára természetes, ha e lobogó látványa tiszteletet ébreszt benne, amely tiszteletnek különbözőképpen adhat kifejezést. De egy dolog valószínűleg egyféleképpen kelt bennük felháborodást: az, ha történetesen valaki a sárba tiporja a nemzeti színű lobogót. Nos, akkor mi, keresztények, hogyan is szemlélhetjük egykedvűen, amikor Isten örökkévaló kormányzatának alapjául szolgáló alkotmányt kiüresítik és sárba tiporják?

Jézus mindenben példaképünk. Ezt az állítást a keresztények nagy sokasága lelkesülten fogadja. De ha ez így van, hogyan nem követik Őt e tekintetben is? Jézus ugyanis, az Ige tanúsága szerint, szombatot ünnepelt. „És ment Názáretbe, ahol felneveltetett: és bement, szokása szerint, szombatnapon a zsinagógába, és felállt olvasni” (Lk 4:16). Igen, Jézus „szokásszerűen” tartotta meg a szent szombatot. Tanítványainak elmondott búcsúbeszédében joggal mondhatta: „…én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait…” (Jn 15.10).

De gondoljuk mindezt tovább egy kicsit másképpen is. A Teremtő Istenről mindinkább leváló tudomány a 19. századtól fogva nyíltan magáévá tette a fejlődéselméletet. Azt a felfogást, miszerint a világ és a benne élők nem egy mindenható lény teremtői művét dicsérik, hanem a „véletlen” és az „önmagában való fejlődés” termékei. De miközben a hitvalló keresztények kárhoztatják a szabados világfelfogást, nem maguk is hozzájárulnak ennek kibontakozásához azzal, hogy a Teremtőnek szentelt emlékművet lerombolják, emberi hagyományokkal váltva fel Isten parancsolatát.

A hét első napjának – a vasárnapnak – az ünneplése kizárólag emberi hagyományból fakad.

De a keresztények többsége természetesen abban a hiszemben cselekszi mindezt, hogy létezik megfelelő magyarázat arra, miért váltotta fel a vasárnap ünneplése a szombat ünneplését. Csakhogy épp a Biblia, ahonnan a leginkább várhatnánk egy nyilvánvaló jelzést az „alkotmánymódosítás”-ról, hallgat a tekintetben. (Másfelől pedig épp azon kellene meglepődnünk, ha a változhatatlan Isten, önmagát megtagadva, a változtatás szándékát nyilvánítaná ki a kőbe vésett parancsolatokkal kapcsolatban.)

vissza